Karinthy Frigyes egyik nagy terve egy vicclexikon létrehozása volt, amiben fejlődéstani alapon osztályozta volna a vicceket. Szerinte ugyanis nincs új a nap alatt, minden viccnek megvan egy korábbi verziója, csak más nevekkel. A mórickás viccek eredetiben például magáról, “a komisz Káinról szólhattak”, vélekedett Karinthy, de hogy hol, mikor és hogyan keletkezik egy vicc az “örök rejtély előttem” - írta 1931-ben.

Korunk hőse

Pedig ha egy kicsit jobban figyel, lehet, hogy megvilágosodott volna, ugyanis a pesti vicc nem sokkal korábban például Krausz Simonból legendás figurát gyártott. A bankár négyszer ment csődbe, a bukásairól számos vicc született, a nevetés sokszor már másnap, a csőd után elkezdődött.

“Nem hiába nevezték el a tőzsde Napóleonjának. Ott is végezte, ahol Napóleon” - hangzott egy visszafogott vicc Krauszról.

“Harmath Imre a következő viccel adózott Krausz Simi emlékének: — Mindig az volt a vágyam, hogy olyan gazdag legyek, mint Krausz Simi. Na itt van, most elértem.

Hogy miért éppen Krausz lett az élő céltábla? Ennek a kérdésnek a magyarázata is humorosra sikeredett: Eszerint a pesti humor igyekezett visszaadni annak a sok jónak legalább kis töredékét, amit Krausz Simom tett állítólag a szegény emberekkel. Kitermelt egy sereg viccet. Hadd nevessen legalább az a Krausz Simi.

Ártatlan csipkelődés?

A század eleje amúgy is bővelkedett viccekben, amelyek egy jelentős része a bankárokon csattant, akiknek irigyelt életén előszeretettel köszörülte a nyelvét a nép. Például a bankigazgatók sokszor botrányos szerelmi életén.

Ezek közül az egyik legviccesebb anekdotát a festő Csók István mesélte egy interjúban. “S mi volt eddig a legnagyobb képsikere, mester? — tette föl a kérdést az újságíró. — Az nagyon érdekes volt. Épp a legkisebb képemért kaptam a legnagyobb honoráriumot. — Hogy történhetett? — A belvárosi képszalonba beállított egy gazdag bankár. „Egy képet szeretnék Csók Istvántól, van önnek raktáron valamije?” „Hogyne, kérem, tessék, itt van ez a kis pasztell például”. „Rendben van, mibe kerül?” „Kilencszáz pengő”. „Tudja mit, én ezer pengőt adok érte, de van egy kikötésem”. „Parancsoljon”. „Ha bárki kérdezi, magának azt kell mondania, hogy én még tegnap vettem ezt a képet”. „Kész örömmel, uram. De ha nem vagyok indiszkrét, miért tetszik ezt kívánni?” A bankigazgató a főnök füléhez hajolt — folytatta a mester: „A feleségemnek a fülébe jutott, hogy tegnap ezer pengőt adtam egy csókért.”

A viccek egy másik fajtája meg azon élcelődött, hogy a bankárok minden életjelenséget, még a házasságot, sőt a szülést is, pénzügyi fogalmakkal fejeznek ki:

“Az idősebb bankigazgató nemrég nősült és fiatal feleségével Tihanyba ment nászútra. Egyik tisztviselője felkiált : Már tudom, hogy miért ment az öreg pont Tihanyba! — Miért? — kérdezték tőle. — Mert ha egyszer megcsókolja a feleségét, kettőnek hangzik.

Hideg számítás

De nem mondhatjuk ki, hogy minden bankár vicc a mérhetetlen luxuson és gazdagságon csattan, és hogy a bankárok mindig csak nyertek. Van olyan vicc, amiben a bankár a szánalomra méltó ember, ahogy azt a következő humorbombák mutatják:

“Egy bankár tönkrement és segítségért egyik régi barátjához és üzletfeléhez fordult. — Hajlandó vagyok segíteni rajtad, — mondta ez — de egy feltétel alatt, ha megmondod, melyik szemem van üvegből. — Ez! — felelte a tönkrement bankár és rámutat barátjának bal szemére. — Rendben van, megkapod a pénzt, de áruld el, hogyan találtad ki, hogy ez az üvegszemem? — Mert annyi jóság, kedvesség és emberszeretet sugárzik belőle!”

A festő és a bankár

1945 után, az új kommunista hatalom számára “a bankár”, mint a “népnyúzó” kapitalista világ főszereplője, ellenségnek számított. A “népi demokrácia” a korábbi bankárelitet, sok szakemberrel együtt száműzte a pénzintézeti világból, megfosztották őket vagyonuktól, értelmiségi állást sem vállalhattak, így ezek a korábban irigyelt egzisztenciájú emberek a társadalom szélére kerültek. Tardos Péter írása ezt a drámai változást a következőképpen mutatta be 1958-ban a Ludas Matyi című szatirikus hetilapban.

"A Kacagtató Színház igazgatósága megbízott azzal, hogy írjak számukra egy mai témájú sanszont. Olyat, aminek cselekménye csakis nálunk, a népi demokráciában játszódhatik, és legyen benne szerelem, ami mindig kell a kabaré közönségének. A feladat nem látszott megoldhatatlannak.

Csakis nálunk játszódhatik? Hm. Nézzük meg előbb, mi is a tipikus sanszon formája, azután formáljuk át egy kicsit. A sanszon szülővárosában, Párizsban, az a banális sanszontéma, ha Ninettet, a kis kalaposlányt, ketten szeretik, Jules, a szép és szegény festő és Paul, a pohos és gazdag bankár. Jules padlásszobájában tepertő-vacsorával fogadja szerelmét, a bankár fényes autójával viszi pazar vacsorázóhelyre. Ninette mégis a festőt szereti. Na, ez a párizsi tipikus sanszon.

És akkor mi lenne nálunk? Hopp, megvan! Már írom is.

Ilonkát, a Virágért csinos kifutólányát ketten szeretik, János, a festő és Pál, a bankár. A fiatal és tüzes János, Kossuth-díjas festő, villája van a Pasaréten, felemás színű Wartburgjával várja Ilonkát a Virágért előtt és a Gundelhez viszi vacsorázni. Pál, az öregedő bankár, éjjeliőr a Zsírtömbkiszerelő Vállalat Gubacsi úti telepén, albérlő a Nefelejcs utcában és főtt kolbászt vesz vacsorára. És Ilonka mégis a festőt szereti."

Pénz és bölcsesség

Igazságtalanság lenne azonban azzal vádolni a viccet, hogy csakis negatív színben tüntette fel a pénzembereket. A 19. század végén megjelent új foglalkozástípus, a börzeáner, mai szóval élve a bróker, számos vicc főhőse lett. Voltak persze negatív felhangú poénok, mint például ez is:

"— Barátom, a börzeánerek sokszor hazudnak, de ha egyszer egy börzeáner azt mondja, hogy nem fizet, akkor — hinni lehet neki!"

Ugyanakkor a folyamatos döntéshelyzetben élő, ezért rendkívül praktikus gondolkodású börzeánereket bemutató humoreszkek némelyike szinte már filozófiai mélységű. Búcsúzásul álljon itt két ilyen "bölcs vicc".

"A tőzsde előtt találkozik két öreg börzeáner. Az egyik megkérdi:
— Na, mi van azzal a fiatalember­rel, akit csalásért feljelentettél?
— Kiegyeztünk, feleségül vette a lányomat."

"Az öreg, nyolcvanesztendős börzeáner súlyos beteg volt. Körülvették gyermekei, unokái, az aggastyán pa­naszkodva mondta, hogy nemsokára meg fog halni.
— Ugyan, papa, — vigasztalta az egyik fia — hiszen elélhetsz még boldogan száz évig.
A beteg kesernyésen mosolygott:
— Mért vegyen meg engem a jó Isten százért, mikor nyolcvanért is megkaphat?"