(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

A pénznek nincs szaga

A meglepő adóformák bemutatását a klasszikusokkal érdemes kezdeni. Rómában járunk, Kr. u. 70 táján, amikor Vespasianus császár újra bevezette a „vectigal urinae-t, vagyis a vizeletadót. Ezt az adót Nero vetette ki először, de bevezetésének nem volt köze a közismerten bomlott elméjű uralkodó szeszélyeihez. Az "urina" megadóztatása nagyon is racionális döntés volt, ugyanis a birodalom fővárosának illemhelyeiről összegyűjtött emberi vizelet aranyat ért. A korabeli szolgáltató szektor számos területen használta az anyagot, a kétes megítélésű folyadékban található ammónia ruhatisztításra, fehérítésre szolgált, de emberi vizelettel kezelték a gyapjút és a bőrt is. Az adót ebből következően azok az iparosok fizették a császárnak, akik fel kívánták használni a folyadékot.

A korabeli történetírók feljegyezték, hogy Vespasianus császár fia, aki nyilván sokkal modernebb gondolkodású volt, mint apja, helytelenítette, hogy ezért a gusztustalan dologért pénzt kérjen az állam. A beszámolók szerint a császár ekkor elővett egy pénzérmét, és megkérdezte fiacskáját, hogy zavarónak tartja-e az érme szagát? Titus nemmel válaszolt, mire édesapja pedagógia célzattal megjegyezte: „atqui ex lotio est”, azaz: pedig a vizeletből származik. Így született a „pecunia non olet”, a pénznek nincs szaga mondás. Vespasianus olyan hitelesen tudta védeni a vizeletadó létjogosultságát, hogy a hálás utókor, az olasz és a francia nyelv örökre az árnyékszék elnevezéséhez kapcsolta a császár személyét (vespasiano/vespasienne).

Nektek hány ablakotok van?

Az Angol Királyság sem akart lemaradni a különös adófajták versenyében. A 17. század végén a kincstár egy olyan hétköznapi tárgyat adóztatott meg, ami szinte mindenkinek volt: az ablakot. Két shillinget (mai áron 14 fontot, azaz 6000 Ft-ot) kellett alapból fizetni minden ház után, de aki tíz ablaknál többel rendelkezett, további 4 shilling, húsz ablak felett pedig 8 shilling extraadót kellett befizetnie őfelsége kasszájába. Az angol alattvalók meglehetősen nehezményezték az ablakadórendszer működését, úgy érveltek, a kormányzat a lakásokba beengedett friss levegőt és fényt adóztatta meg. Néhányan jogos felháborodásukban, illetve önérdekeiket követve befalaztak pár ablakot, hogy alacsonyabb "ablakadósávba" kerülhessenek.

Adóellenőrzés: mutassák uraim, a hajukat!

Az angol adórendszer később sem vesztett kreativitásából, amikor új adónemek bevezetéséről volt szó. A szigetországban tulajdonképpen mindent megadóztattak így vagy úgy. A divat, illetve a társasági élet sem jelentett ez alól kivételt. 1795-ben a hajpor került fókuszba, mindazok, akik parókájukra ezt a púderszerű anyagot hintették, kötelesek voltak adót fizetni. A hajpor ekkor már évszázados népszerűségre tekintett vissza, a haj természetes színének kiemelésében, illetve a korban luxuscikknek számító fehér parókák imitálásában játszott stratégiai szerepet. A hajporadó mértéke – mivel értelemszerűen a magasabb társadalmi státuszúakat célozta – megrendítő volt, a porozás jogáért egy guinea-t, mai értéken nagyjából 100 fontot, azaz 43 000 Ft-ot kellett fizetni az illetékes hivatalban.

A hajporadó majdnem 100 évig volt érvényben Angliában, de túl sokat nem hozott az állam konyhájára. Ahogy az várható volt, túl sok kiskapu, mentességi lehetőség volt a rendszerben. A legnagyobb hajpor felhasználók, például a királyi család, illetve a hozzájuk tartozó cselédség is mentességet élvezett, az egyházi személyek pedig azzal érveltek, hogy ők nem használnák ezt a világi dolgot, ha a magasabb társasági körökkel történő érintkezés nem kötelezné erre őket. Így méltányossági okból a legtöbb lelkész sem fizetett hajpor adót, ahogy felmentést kapott a katonaság számos képviselője is. Végül a kegyelemdöfést az idő adta meg a hajporadónak, kiment a divatból. Míg 1812-ben majdnem 47 ezren, 1855-ben már csak 997-en fizettek adót a hajporos hajuk után.

Iván, van szakállad?

A szőrzet kezelése és a társadalmi rang összefüggéseire, illetve az ebben rejlő potenciális adóbevétel lehetőségére Oroszországban is felfigyeltek. Nagy Péter cár több fronton is modernizációs harcot hirdetett az elmaradott országban, aminek egyik szimbolikus frontja az ekkor túlhatalommal rendelkező nemesség, a bojárok szakálla mentén húzódott. Péter felismerte, hogy a torzonborz orosz nemesek testidegenek egy finom, európai udvarban, ezért 1698-ban arra kötelezte alattvalóit, hogy rendszereresen borotválkozzanak, azok pedig, akik a hagyományok sárba tiprását látták ebben a rendeletben és ellenálltak, szakálladót voltak kénytelenek fizetni. Ha jobban belegondolunk, könnyű belátni, a korabeli orosz állami hivatalnoknak, a cár parancsa ellenére valószínűleg csak testi épségük kockáztatásával volt lehetőségük rávenni a bojárokat, hogy vágják le arcszőrzetüket. A szakálladóból annyira kevés rubel folyt be az államkincstárba, hogy 1772-ben, Nagy Katalin cárnő eltörölte ezt a rendelkezést. Akik viszont engedtek a nyugatos gondolatoknak, és levágták a szakállt, egyfajta adóigazolásként emlékérmet kaptak, amelynek egyik oldalán a birodalmi sas, a másikon pedig a néhai bajusz és szakáll rajza volt látható, olyan propagandisztikus feliratok kíséretében, mint például „a szakáll felesleges teher”.

Vállalati metabo-torna

A testi, életviteli adottságok megadóztatása azonban nemcsak a régmúlthoz kapcsolódik. A japán kormány 2008-ban léptette életbe a „metabo” néven elhíresült törvényt, amely a szigetország társadalmát súlytó metabolikus szindrómára utalt. Ennek a szindrómának a másik elnevezése, inzulin rezisztencia, ami egy nagyon elterjedt, magas vérnyomással és vércukorszinttel, illetve a kóros vérzsír-összetétel kialakulásával járó betegség. A metabolikus szindróma közvetlen következménye az elhízás, és ez volt az a beavatkozási pont, amit a japán törvény megcélzott. A rendelet előírta, hogy a 45 és 74 év közötti állampolgárok éves orvosi kivizsgálása során a derékbőséget is mérni kell. A férfiak esetében 85,1 cm, a nőknél 89,9 cm volt a határérték, aki ennél szélesebb derékkal rendelkezett, annak a munkáltatója vagy a helyi kormányzati szerv táplálkozási tanácsadással volt köteles szolgálni. De talán több is volt ez, mint tanácsadás, ugyanis a törvény azon munkáltatókat, illetve állami szerveket, amelyek nem voltak elég sikeresek a diétás táplálkozás kialakításában, magyarán, ahol nem csökkent a derékbőség, pénzbírsággal sújtotta. Volt olyan magát megnevezni nem akaró japán nagyvállalat, ahol a saját becslésük szerint a metabo-bírság nagyjából 19 millió dollárra (5,9 milliárd forintra) rúgott. (Arra vonatkozóan nincs adat, hogy ezt a pénzt be is fizették volna): Természetesen sok japán kirekesztőnek tartotta a törvényt, ugyanakkor sokan örömmel csatlakoztak a vállalati és a közösségi terekben rendezett a metabo-edzésekhez.

Az adó, ami árnyékra vetődött

Olaszországban, talán a régi céhes világ maradványaként, létezik egy ritkán használt, de egészen bravúros adóforma: az árnyékadó. Az 1993-ban érvénybe lépő törvény szerint az egyes üzletek, éttermek, kávézók nemcsak a közterületen felállított teraszok, bútorok, napernyők kihelyezése, hanem a szolgáltató helyiség bejárata felett elhelyezett cégérek, táblák, hirdetések után is adót kötelesek fizetni abban az esetben, ha ezek árnyékot vetnek a járdára. Sokáig merenghetünk azon, hogy vajon, mi volt a jogalkotó logikája az árnyékadó kialakításakor, a bájosan felületes olaszok azonban nem tették meg ezt, és napjainkig tulajdonképpen egyetlen olasz településen sem szedtek pénzt az árnyék után. Egészen 2015-ig, amikor is a Veneto régióban található Conegliano városka vezetősége a közösség gyászos anyagi helyzete miatt érzett végső elkeseredésében be nem vezette az árnyékadót. A helyiek persze tomboltak, mert úgy éreztek, valójában a nagy semmiért fizettek száz eurót az önkormányzatnak.

Ha jó elvtárs vagy, rágyújtasz!

Amíg Japánban az állampolgárok egészéges életmódjának kialakítása volt a cél, egy kínai rendelet meglepő módon pont ezzel szemben haladt. 2009-ben, Hupej tartományban kötelezővé tették a dohányzást. A cigi amúgy sem idegen a kínaiaktól, az ország világelsőnek számít a dohánytermékek gyártásában és fogyasztásában egyaránt, a világ majdnem minden második cigarettáját Kínában sodorják, és minden harmadikat itt is szívják el. Az államkincstár hatalmas összegekhez jut a cigarettára kivetett jövedéki adókból, az ország közepén található Kunkan járás pedig úgy akart gondoskodni a bevételek fokozásáról, hogy a cigarettázást az állami vállalatokban és hivatalokban dolgozó állampolgárok számára kötelezővé tette. Na jó, a füstölést nem teljesen, de a vásárlást teljes mértékben. A kommunista párt a kunkani dolgozók számára 230 ezer csomag cigaretta megvásárlását tűzte ki éves tervül, aminek megvalósulásáról minden bizonnyal a lelkesen és folyamatosan dohányzó bizalmi káderek gondoskodtak.

Állati eredetű metánadó

Az állami adók sok esetben környezetvédelmi, fenntarthatósági célok megvalósítását kívánják megteremteni. Olyan gazdasági tevékenységek kerülnek ilyenkor célkeresztbe, amik radikálisan hatnak az egész társadalom életminőségére. Ezt az elvet követve jutott az új-zélandi kormány 2003-ban arra a döntésre, hogy bevezeti az országban a mezőgazdasági gázkibocsátást felmérő kutatások finanszírozását biztosító adót. Az akkori becslések szerint Új-Zélandon az üvegházhatású gázok kibocsátásának mintegy feléért a mezőgazdaság, pontosabban az állattenyésztő szektor felelt. Konkrétan a háziállatok által kibocsájtott bélgáz, illetve az ebben található metán. Az állattenyésztők természetesen fel voltak háborodva, hiszen a bélgázkibocsátás egy olyan természeti jelenség, amit nem lehet megszüntetni vagy csökkenteni. Végül a gazdák hozzájárultak a kutatáshoz, de nem adó formájában. Az új-zélandi ötlet az európai államokat is foglalkoztatta, Dánia és Írország is megvizsgálta a bélgázadó bevezetésének lehetőségét, de végül ebben a formában sehol nem vált önálló adónemmé.