A pengő hiperinflációjának megszüntetésére az első komoly stabilizációs terveket 1946 tavaszán a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt vezetése dolgozta ki. Javaslataik szigorú takarékossági intézkedéseket tartalmaztak. Az állami bevételek növelésével kívánták megteremteni az államháztartás egyensúlyát, amelyet a stabil fizetőeszköz-kibocsátás előfeltételének tartottak. Hosszas előkészületek és politikai csatározások után elhatározták, hogy az új nemzeti fizetőeszközt 1946. augusztus 1-jén bocsátják ki.

Aranyfedezettel érkezett

Az új fizetőeszköz nevének kiválasztása során a magyar pénztörténet korábbi elnevezéseit a forinttól a máriásig egyaránt vizsgálták. Végül a Károly Róbert király (1288-1342) verette, egykor stabil pénznek számító aranyforint mintájára a forint nevet választották, a váltópénz a fillér lett. Az új, aranyalapú pénz értékét rögzítették: az 1 uncia arany = 35 $ árfolyam figyelembe vételével 1 kg finom arany 13 210 forintot ért.

Biztosították a forint részleges aranyfedezetét, de ténylegesen nem tették lehetővé, hogy a bankjegyeket aranyra lehessen átváltani. A pénz legalább 25 százalékos nemesfém fedezetét a jegybank aranya biztosította, amit a második világháború idején Németországba vittek, majd onnan hazaszállítottak. Ez 1496 millió forintnyi bankjegy kibocsátására volt elég. Az új fizetőeszközből kezdetben 10, 20, és 100 forintos bankjegy-címleteket hoztak forgalomba, ezeket 1951-től az 50 forintos egészítette ki. Valamennyi címletet Horváth Endre grafikusművész tervezte.

Fémhulladékból forint

A fémpénzek verése – 1, 2, és 5 forintosok, 2, 10, és 20 filléresek – az Állami Pénzverő Nemzeti Vállalat feladata volt, ám a háború utáni időszak nyersanyaghiánya számos gondot okozott. A verőtövek, és a vezérszerszámok elkészítéséhez harckocsi tengelyeket, az érmék veréséhez a szakadt távvezetékek alumínium hulladékát, és a Weiss Manfréd-gyár rézkészletét használták fel. A forgalmi érmesorból 1946. augusztus 1-jén az alumínium 1 és 2 forintos, a 10 és 20 filléres, és a tombak (vagy más néven hamis arany: a réz, horgany, esetleg ón sárgás vagy vöröses aranyszínű ötvözete) 2 filléres jelent meg. Pszichológiai okokból – a forint stabilitásának igazolására – 5 forintos ezüst érméket is vertek.

Több-kevesebb sikerrel startolt

A forint megjelenésekor annak értékállóságához az állam és polgárai egyaránt nagy reményeket fűztek. Ám a mezőgazdasági áruhiány, a Magyarország számára kedvezőtlen világpiaci ármozgások, és az induló árarányok téves megállapítása a szándék és a remények ellen hatott. Pedig a kormányzat szigorú szabályokat is hozott a forint védelmére: 1 milliárd forintban rögzítette a bankjegyek kibocsátási határát, szelektív hitelpolitikát érvényesített, továbbra is érvényben tartotta a fogyasztást korlátozó, és szabályozó jegyrendszert, szigorú büntetést helyezett kilátásba az árdrágítók, árurejtegetők, valutázók ellen.

Nem erősítette az infláció kiküszöbölésére való törekvést, hogy az új árarányok kialakítása, a forint kibocsátását követően az árrendszer módosítására irányuló lépések a politikai küzdelem színterévé váltak. Ráadásul a takarékossági intézkedések dacára az államháztartás kiadásait a bevételek kezdetben csak részben fedezték. A hiány alapvető oka a második világháborús vereség következményeként jelentkező pénzügyi és természetbeni jóvátételi kötelezettségek teljesítése, és az újjáépítéssel kapcsolatos kiadások voltak.

Központi ár- és bérmeghatározás

A pengő hiperinflációja teljesen szétrombolta az ár- és a jövedelmi viszonyokat, hiszen a pénznek nem volt értéke, ahogy a fizetésnek sem, az árak pedig egy idő után értelmüket vesztették és maradt a cserekereskedelem, ezért a forint bevezetésével szükség volt új ár- és jövedelemarányok meghatározására. Az új árrendszer felépítése a mezőgazdasági árszint meghatározásával kezdődött. A kiindulópont a búza önkényesen rögzített, mázsánkénti 40 forintos ára lett, amely a világháború előtti ár duplája volt. Még nagyobb drágulást hozott az állami árszabás a termények, élelmiszerek, vagy akár a vonatjegyek esetében - utóbbiak négyszer annyiba kerültek, mint 1939-ben. A gondot az okozta, hogy ezzel szemben a szintén központilag megszabott jövedelmek jóval alacsonyabbak voltak, mint a háború előtt. Ez ugyanis a gyakorlatban azt jelentette, hogy mondjuk fele akkora jövedelemből kellett (volna) kifizetni a termékek és szolgáltatások sokszor két-háromszoros árát.

A "mi mennyi ér és mibe kerül" kérdésében szabad kezet kapott az állami Anyag és Árhivatal, ez a szervezet szabta meg az árakat, kivéve a luxuscikknek minősített termékekét, mert azok szabadárasak maradtak, vagyis a kereskedők, iparosok annyit kértek érte, amennyit akartak, vagy amennyit a piac elbírt. A nem teljesen átgondoltan és részben politikai szempontok mentén központilag megszabott árak a lakosság fogyasztása szempontjából fontos cikkek egy részénél a termék valóságos értéke közelében sem voltak, ezért ezeknél a termékeknél, szolgáltatásoknál jelentős árkiegészítést kellett az államnak fizetni, hogy mesterségesen alacsonyan tarthassa az árukat. Ilyenek voltak az alapvető élelmiszerek, a tüzelőanyagok, a személyszállítás és a lakbérek is.

A fogyasztói árak eltérítése a termékek értékétől felfelé és lefelé egyaránt jelentős lett, amit az alábbi összeállítás igazol (egyes árucsoportokban érték feletti – magas forgalmi adóval terhelt –, más árucsoportokban érték alatti – állami ártámogatással, dotációval kiegészített – árak találhatók):

Megsínylette a mezőgazdaság

A mezőgazdaságban – más ágazatoktól eltérően – a nagy- és a kiskereskedelmi áraknál sajátos árrendszer alakult ki: létezett a beszolgáltatási kötelezettség alá eső termékek hatóságilag megállapított átvételi ára, az efölötti mennyiség szabadpiaci ára, és végül a feketepiaci ár. A kormány a jegyrendszerrel alacsony szinten tartott ellátás javítására, a termelők által a piactól visszatartott készletek mozgósítása érdekében fokozatosan felszabadította a mezőgazdasági termékek árát.

A sort 1946 novemberében a hagyma nyitotta, majd jött a tojás, a burgonya, a kukorica, a baromfi, a sertéshús, a zsír, mígnem 1948. szeptember 1-jétől már lehetett vásárolni a „szabad”, nem jegyre kapható kenyeret is. Az árak felszabadítása azonban áremelkedést hozott. A fekete-, és a szabadpiaci átlagárak között az egyes városokban többszörös különbségek is kialakulhattak.

Száműzték az inflációt

A negyvenes évtized végi rendszerváltozással évtizedekre száműzték a szóhasználatból az infláció kifejezést, ezt csak a kapitalista államokra lehetett használni. A „népi demokráciát építő” Magyarországon legfeljebb árváltozásokról, árrendezésekről, árkorrekciókról, ár- és jövedelempolitikai intézkedésekről lehetett írni és beszélni. Ám az infláció ettől még létezett: a fogyasztói árszint 1946-hoz képest 1949-re 52%-kal, 1952-re 165%-kal nőtt. A lakosság ellátásában 1948-tól egyre nagyobb teret kapott a jobbára silány minőségű típusáruk forgalmazása. Ezek rendszeres cseréjével, minőségük rontásával valójában burkolt áremelést hajtottak végre. Ezt figurázta ki később a Latabár Kálmán főszereplésével készült, A selejt bosszúja című kisfilm.

1949. október 27-én a Szabad Európa Rádió bejelentette, hogy november 1-jén a bankjegyeket lebélyegzik, vagyis központilag csökkentik az értékét, és a pénz kevesebbet fog érni. Hiába volt a hír - mai szóval - "fake news", vásárlási láz uralkodott el, és a papírpénzt tömegesen váltották át érmékre. A felvásárlási láz fékezésére, a hiánygazdálkodás elfedésére a kiskereskedelmi árak jelentősen nőttek, de még így sem lehetett a kereslet és a kínálat egyensúlyát helyreállítani.

Az ellátási gondokért az állampárt felelőst keresett, és talált is. Az élelmiszerértékesítő cégek vezetői ellen koncepciós pereket indítottak, és a Húsértékesítő Vállalat két vezetőjét 1950-ben ki is végezték.

Előnytelen "kiigazítás"

Mivel a látszatintézkedések nem vezettek eredményre, a jegyrendszert fenn kellett tartani. Az 1951-es év a cukor- és lisztjegy megjelenésével indult, amelyet a zsír- és szappanjegy, később a kenyérjegy és a húsjegy követett. A jegyrendszer felhajtotta a feketepiaci árakat. Részint a jó mezőgazdasági termés miatt 1952 februárjában megszüntették a jegyrendszert, amely újabb ár- és jövedelem "igazítással járt". Az árak átlagosan 38%-kal nőttek, a bérek és egyéb juttatások viszont csak 20%-kal.

Az árak és a jövedelmek viszonyításához fontos adalék, hogy a gyáripari munkások havi átlagbére 1946-ban 346 forint, 1948-ban 626 forint, 1949-ben 585 forint volt. A műszaki és adminisztratív alkalmazottak esetében a bér 1946-ban 702 forint, 1948-ban 1210 forint, 1949-ben, 1165 forint. 1953-ban az egy keresőre jutó havi átlagbér országosan 940 forintot tett ki. Az árak tekintetében az 1952-es év mondható mérföldkőnek. Ekkor vezették be az új, központosított tervgazdálkodási rendszert. Ebben még a korábbi próbálkozásoknál is nagyobb szerepet kapott a merev, központi árszabályozás, ami - átmenetileg - sikeresen kizárta a hivatalosan nem is létező inflációt.

Új és nagyobb címletek

A forint következő csaknem négy évtizedét a viszonylagos stabilitás volt jellemző, államilag erősen szabályozott környezetben, vagyis a központ ármeghatározással, tervgazdálkodással. Eközben a pénz külalakja folyamatosan módosult, például 1949-ig a Kossuth-címer, 1957-ig a Rákosi-címer majd 1990-ig a Kádár-címer szerepelt rajta. A lassú, de érzékelhető infláció hatására az '50-es években kibocsátott 10, 20, 50 és 100 forintos bankjegysor 1969-ben kiegészült az 500, majd 1983-ban az 1000 forintossal. A rendszerváltás után, 1990-től már az új köztársasági címerrel ellátott bankjegyek kerültek forgalomba, és hamarosan ismét újabb címletet vezettek be: 1991-től az 5000 forintos bankjegyet. Az újcímletet a megugró infláció kényszerítette ki. A rendszerváltással a piacgazdaságra való átállás Magyarországon is jelentős pénzromlást okozott. A fogyasztói árszínvonal 1990 és 1994 között olyan ütemben emelkedett, mint az azt megelőző 16 év alatt összesen.

Nem csoda, hogy hamarosan újabb, még nagyobb címlet bevezetése vált szükségessé, és 1997-ben megjelent a 10 ezer forintos bankjegy. Abban az évben a Magyar Nemzeti Bank teljesen új bankjegysorozat kibocsátását kezdte meg, ez a sorozat pedig gyakorlatilag a mai napig megőrizte a kinézetét: a magyar történelem kimagasló személyiségeinek arcképei és a hozzájuk kapcsolható történelmi színhelyek díszítik a papírpénzeinket. Az új kibocsátású bankjegyeink között már ekkor szerepelt a 200-as, 500-as, 1000-es, 2000-es, 5000-es és 10 000-es címlet. Végül a 2000-es évek végétől a 20 000 forintos bankjeggyel egészült ki a forgalomban lévő címletek listája.

A rendszerváltást követően új érmesort is terveztek a forintból, amely új címletekkel (50, 100 és 200 forintos) bővült. Ahogy a forint vásárlóértéke gyengült, úgy váltak feleslegessé a váltópénzek. A filléreket folyamatosan vonták ki a forgalomból, 50 filléres utoljára 1999-ben készült. Hasonló sors várt a kis címletű forint érmékre is. 2008 márciusában az 1 és 2 forintos pénzérmék forgalma is megszűnt, a készpénzes fizetéseknél kötelezővé vált az 5 forintra való kerekítés. A papír 200-ast pedig 2009-ben váltotta fel a ma is forgalomban lévő fémpénz.