(A cikk a Múlt-Kor Történelmi Magazinnal együttműködésben készült.)

Mélyről indultunk

„Aki nincs ellenünk, az velünk van” – hangzik a Kádár-kor ismert jelszava. Ennek a szlogennek a varázsa akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy Kádár János tulajdonképpen az 50-es évek kemény diktatúrájával szemben pozícionálta magát ezzel. Rákosi Mátyás mottója ugyanis így szólt: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!”. Kádár ezzel a szlogennel a kisembereknek üzent: nyugodtan elő lehet jönni a pincékből, elő lehet venni a pénztárcákat, mert ez az új szocialista Magyarország igaz kompromisszumos, de kiszámítható, élhető mindennapokat kínál a dolgozóknak.

Ez a megengedő attitűd óriási változásokat idézett elő az addig csak minimális fogyasztási szokásokkal és kultúrával rendelkező, alapvetően védekező, a túlélésre berendezkedett magyarok életében. A II. világháború totális összeomlása még ekkor is éreztette hatását, az ország helyreállítása le sem zárult. A Rákosi-diktatúra 1949 és 1953 között még jobban elmélyítette a bizonytalanságot, 1956 álmai pedig napok alatt oda lettek a Szovjetunió katonai beavatkozása után. Ez a folyamatos kiszolgáltatottság, az alapvető élelmiszerek beszerzését is fenyegető történelmi viharok mély nyomokat hagytak a korszak generációinak világlátásában, viselkedésében. Elég felidézni, hogy déd- és nagyszüleink még az 1980-as években is sokszor komoly liszt- és cukorkészleteket tartottak otthon arra az esetre, ha újra megtörténne a baj.

Fegyver helyett kifli és tej

A Kádár János által vezetett államhatalom 1962-ben – az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása és megtorlása után – új lapot nyitott a konszolidáció jegyében. A legfontosabb élelmiszerek és fogyasztási termékek ellátása kiegyensúlyozottabbá vált, megszűnt az állandó hiány, ami a lakosság fogyasztási hajlandóságára is pozitív hatással volt. Mindeközben a foglalkoztatottsági mutatók is javultak, a városok fejlődtek, az ipar lassú növekedésbe kezdett. Mindez ugyanannak a stratégiának a része volt. Kádár felismerte ugyanis, hogy a „kisemberek” békés és nyugodt gyarapodása a legerősebb biztosíték a rendszer fennmaradása szempontjából. Az 1960-as években épült ki Magyarországon a sokat emlegetett „gulyáskommunizmus” (vagy ennek szinonimájaként használt „fridzsiderszocializmus”) rendszere, amely összekapcsolódott az ország óvatos, de folyamatos modernizációjával. Ebben az új érában pedig valós lehetőség nyílt egy életpálya felépítésére a társadalom legtöbb csoportja számára.

Ki fizette a számlát?

A fejlődés első szakaszában hazánk a KGST országok támogatására számíthatott, 1973 után viszont már elő kellett venni a hitel kártyát: a Kádár-rendszer végleg inkubátorra került, nyugati hitelekből toldozta-foldozta a „legvidámabb keleti barakk” működését.

A „műjóléti-rendszer” polgárai erről a látszatműködésről persze keveset tudtak, az eredményeket szívesen tulajdonították a rendszer sikerességének, így erősödött tovább a Kádár-kor imázsa.

Pedig az inflációs kiadások, amik az árak alacsonyan tartásához voltak szükségesek, a kiterjedt állami támogatási rendszer, az alacsony hatékonysággal működő gazdaság és állami szféra együttesen földbe kellett volna, hogy állítsák az országot, de a nyugati hitelek révén mindezt késleltetni tudta a rendszer egészen az 1980-as évek végéig.

Kezdtük kinyújtóztatni magunkat

A magyar átlagember mindeközben nem fürdött ugyan tejben, vajban, de egyre bátrabban kezdett költekezni. Az egy főre jutó fogyasztás mennyisége 1955 és 1980 között két és félszeresére nőtt, így a politikai vezetés néha túlzott mértékben is megteremtette a szocialista fogyasztói társadalom modelljét. A hétköznapi élet színterei megváltoztak, az 50-es évek lakókonyháit felváltották a nappalik, a lakások modernizációja magával hozta a háztartási gépek, a mosó-, hűtő- és porszívógépek divatját. Az alapvető élelmiszerek, a közlekedés költségek, a kulturális javak irreálisan alacsony áron maradtak, továbbá a gépkocsi vásárlás lehetősége is egyre közelebb került a magyarokhoz. A korabeli IKKA-katalógusokat lapozgatva egyértelműen látszik: a konszolidáció révén újra piaca lett a luxuscikkeknek, illetve ekkorra már az élvezeti cikkek (cigaretta, szeszes ital, kávé, tea) lettek a legkeresettebb termékek.

Mítosz helyett

Közgazdasági tanulmányok egyértelműen bizonyították, hogy a Kádár-korszak életszínvonal-emelkedése egy mesterséges buborékban ment végbe, a korszakban hangoztatott jóléti „felzárkózás” nem az ország teljesítményének, hanem például az ekkor általánosan, mindenhol felgyorsuló technológiai fejlődésnek köszönhette létét. Az a szintén sokat hangoztatott mítosz sem igaz, miszerint a Kádár-korszak kereseti viszonyai kiegyenlítettek lettek volna. A társadalom nem maradt homogén, a felemelkedő új csoportok, illetve a foglalkoztatás átrétegződése haladókra és maradókra osztotta ketté a társadalmat. Az azonban egyértelmű, hogy a bruttó havi átlagkeresetek 1960 után folyamatosan emelkedtek, a reáljövedelmekben és a fogyasztási indexben bekövetkező növekedést a KSH adatai is alátámasztják.

Forrás: KSH

Lássuk, ki mennyit keresett?

Az igazságos bérrendszer, illetve a vagyoni különbségeket kiküszöbölő szocialista társadalom illúzió volt a korban is. A Mindennapi történeteink című tanulmánykötet szerzője, Valuch Tibor kutatásokkal bizonyította, hogy az állami és a politikai élet vezetői, továbbá a nagyvállalatok vezetői, fő tisztségviselői messze átlagon felüli bérezésben részesültek. A Központi Bizottság titkára, Kádár János 1973-ban 15 000 forintot keresett. 1983-ban a politikai elit átlagbére 9 100 Ft körül alakult, nagy szórással, mert például a belkereskedelmi miniszter 19 000 Ft-os álomjövedelmével abszolút kiemelkedett társai közül.

A nagyvállalatok vezérigazgatói egészen korán, már az 1970-es évek végén 9 000 Ft-ot tehettek zsebre hó végén, ami közel háromszorosa volt az akkori átlagbérnek. A pártvezetés hiába beszélt a kapitalizmus legyőzéséről, az rendszer által nyújtott extra juttatások - szolgálati lakás, gépkocsi, telefon – csak növelték a társadalmi szakadékot. Mondhatnánk, hogy ezek az emberek a „tűz közelében” voltak, ezért a vastag boríték, de például az 1960-as évek második felében egy ügyesen helyezkedő orvos éves bére is sokszorosa volt az országos átlagnak.

A jómódúak száma fokozatosan emelkedett, egyre többen voltak képesek függetleníteni magukat a gazdasági rendszertől, a milliomosok száma az 1970-es évek elejétől az 1980-as évek közepéig közel tízszeresére nőtt. A takarékbetét állomány értéke 1960-ban 5,5 milliárd, 1987-ben már 286 milliárd forintra rúgott. A feltörekvő csoportok vagyonosodása mögött pedig nagyon sok esetben „kiskapuk”, illegális kiegészítő foglalkozások álltak.

Boldogok és még boldogabbak

A jövedelmek polarizálódásával együtt jöttek persze a presztízsbefektetések is. Ezek közé tartozott az öröklakás, a nyaraló és az autó. 1978-ban a bruttó havi átlagbér 4 000 forint alatt volt valamennyivel, aminek fényében egy Skoda autó 84 ezer forintos, vagy egy 54 négyzetméteres lakótelepi lakás 4-500 ezer forintos ára megfizethetetlennek tűnik. Míg az alapvető élelmiszerek árát erővel alacsonyan tartották – a 3,60-as kenyér fogalom azóta is – a „luxuscikkeket” csak ügyeskedve, a második gazdaságból származó jövedelemkiegészítéssel, esetleg bevásárlóturizmus útján engedhették meg maguknak az elszánt magyarok. Ez utóbbi lehetőséget aknázták ki a külföldre látogató élsportolók, akik sokszor a vámosokkal összekacsintva, sportteljesítményüket gazdasági haszonra váltották át.

A kor celebjei, a népszerű színészek, írók, rendezők, festő- és képzőművészek is jól éltek a korban. Valuch Tibor adatgyűjtése alapján 1971-ben összesen 82 író büszkélkedhetett 100 ezer forintot meghaladó álomfizetéssel. A hétköznapi tevékenységek is vagyonokat hozhattak az élelmesek számára. Egy jól jövedelmező ügyvédi magánpraxis, a már említett orvosok, de az ekkor nélkülözhetetlenebbé váló tévé-, hűtő- és mosógépszerelők, vagy az üdülőhelyeken működő büfések is jelentős bevételekre tehettek szert.

A Kádár-korszak a szegénységet tabuként kezelte, pedig ebben az időben is sokan a létminimum szintjén tengődtek. A hivatalos kommunikációban hiányzott ez a kifejezés, hiszen egy szocialista társadalomban nincsenek leszakadók, de a társadalmi kihívások elég munkát adtak a kor szociálpolitikusai számára. A reálkereset az 1960-as évektől egészen 1975-ig minden évben nőtt. Ugyan ezzel párhuzamosan a fogyasztói árak is emelkedtek, de – a luxuscikkeket leszámítva – a jövedelmeket nem meghaladó mértékben.

Forrás: KSH

Itt van már a Kánaán

Az 1970-es és 1980-as években ki emlékezett már a lisztért, kenyérért való sorban állásra? Senki, mert már mindenki téli szalámiért állt a sorban. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az emberek hamar megszokták a jólétet, egyedül az áremelések mértéke aggasztott mindenkit.

Természetesen a „jólét” fogalma relatív, de az alábbi táblázatok arról árulkodnak, hogy a korábban megismert visszásságok ellenére az átlagember életminősége kifejezetten javult. Az alap élelmiszerek közül például a baromfihús és a tej fogyasztása emelkedett, de a kávé és az alkohol és is egyre többször kapott helyet a napi fogyasztásban. Romsics Ignác és a KSH adatainak tanúsága szerint a tojás és a cukor bekerült a legfontosabb élelmiszerek közé, viszont éppen az urbanizáció révén válságba süllyedő mezőgazdasági termelés miatt a zöldség- és gyümölcsfogyasztás lényegében stagnált a korban.

Forrás: KSH

A kultúra nem ment annyira

A kultúrafogyasztás és az oktatáshoz való hozzáférés ugyan nem direkt indikátorai, de jó fokmérői a Kádár-korszak vélt vagy valós bőkezűségének. Az 1960-as évektől kezdődően a középiskolai és a felsőoktatási lehetőségek egyértelmű bővülése volt tapasztalható, ezzel szemben a kultúrafogyasztásban voltak visszásságok. A mozi és a színházlátogatók száma zuhanórepülésbe váltott, a múzeumlátogatóké pedig talán csak a kötelező iskolai programok miatt nőtt. Ebben a korszakban robbant be a tévé az életünkbe, amit az alternatív szabadidős tevékenységek visszaszorulása is jól mutat.

Forrás: KSH

A Kádár-korszak vizsgálatakor minden területen felismerhetővé válik kétarcúsága. A konszolidáció által elérhetővé váló jobb életnek nagy ára volt, és hiába a múlt megszépítő messzesége, vagy az életszínvonal emelkedését sulykoló a Kádár-kori propaganda részigazsága, 1956 után Magyarországnak nem volt esélye a valódi jóléti felzárkózásra.